Mostanában úgy döntöttem, nem írom ki magamból a hülyeségeimet. Ennyi idő után rávettem magamat. Túl sok idegbeteg, depressziós és jó dolog történt velem. A szeptember jól indult ahhoz, hogy tényleg igaznak tűnjön. Az október is remekül indult, míg a közepéhez nem ért. Azt a fájdalmat, azt a düht, amit magamban éreztem. A keservet. Soha... tényleg, soha, még képzelni sem mertem. Az elalvás előtti sírások, sőt még néha a suliban is rám törtek. Egyesek egy héten keresztül, napi szinten. A fájdalom, amitől rettegtem, beteljesült. Szörnyen estem át rajta. Persze, még lesz ennél rosszabb. Tudom. Nem tudtam, mit kezdjek magammal. Sírjak, nevessek. Mai napig fogalmam sincs, ilyenkor mi tesz jót. Doboltam, kicsit enyhített mindenen. Egyik nap Petivel találkoztam. Lényegében, amiatt volt negyedig a rosszullét, hisz ismét elcsesztem. Nem hozta a tudtomra. Láttam, éreztem, érzem. Mindenkinek sorra lesz barátnője, barátja. Úgy gondolom, nincs rá szükségem. Megnehezítene mindent. Lehet összedobunk Petivel és Ákossal egy grindcore bandát. Talán segítene mindenen... vagy nem tudom. Majd kiderül.

Most pedig végre szünet! Három hétig beteg voltam, sőt, szerintem volt az több hét is. Múltkori koncert kicsit túlvitte a határaimat, azt hiszem. Egy szál fűzőben rohangálás, nadrágban meg bakancsban, 13 fokban. Rajtam kívül senki nincs ilyen okos...