Ma tudtam, hogy rossz nap vár rám. Alig akartam felkelni. Úgy ijedtem fel, hogy folytak a könnyeim. Teljesen kész voltam. Reggel beértem, aztán jött Anett. Legalább ő itt volt, ha már nővér nem is. Beértünk a suliba, aztán lekísértem Anettékat. Ne maradjanak odafenn. Visszamentem, becsuktuk az ajtót. Móni elkezdte mondani a búcsúzószövegét, már ha elsőre el tudta volna kezdeni. Sírt, így még sosem láttam őt. Egyszerre nem tudtam nevessek-e vagy sírjak. Maradt még egyenlőre a nevetesnél. Aztán 10 perc után kimehettünk a teremből, mindenki a mosdóban rendbe szedje magát. Ott meghatódtam, őszíntén szólva. Indultunk lefele, mikorra leértünk, észrevettem, nincs a virágomnak feje, amit a 7-esektől kaptunk. 1 órás műsor után mindenki kifáradt. Nagyon meleg volt... Visszafele menet eldobtam a szárát is. Minek fogdossam? Istenem, nem lehettem ekkora szerencsétlen... Visszaértünk. Mindenkit ölelgettem ezerrel. Rá 2 percre elkezdtem sírni, de kegyeltlenül. Rájöttem, mennyi szép emlék fűz ehhez az osztályhoz, még ha 2 évnyi is. Eszembejutottak a pillanatok, amiket Bálinttal, Alexszal, Zsolttal, Grétivel, Dorkával, Baluval és Gerivel műveltem. Még, ha a végefelé adódtak a dolgok. A rengeteg lelkizés Vivivel a végefelé. Lizával és Nikivel, amikről beszélek, amiket kitaláltak. Igazából, mást szükségtelen megemlítenem, hiszen nem vettek részt rajta. Legjobban mégis: Bálint, Alex, Zsolt, Geri meg Balu fog hiányozni, nincs mit tenni...